Nagy visszatérés?

Paradise Lost . Symbol of Life . GUN Records/BMG, 2002.

ktib - 2003.01.15.

A Paradise Lost a kilencvenes évek elején kiadott első lemeze óta egyre közérthetőbb, fogyaszthatóbb albumokat jelentet meg. A kezdetek borongós hangulatú és izgalmas hangszerelésű doom metálja elsősorban a vájtfülűek és depressziós tinédzserek elismerését vívta ki. A brit zenekar népszerűségének csúcspontja a kilencvenes évek közepére tehető, nagymértékben annak köszönhetően, hogy Paul Gascoigne (az angol futball-válogatott 10-ese) feleségének betört orra miatti perében a Paradise Lost egyik dalának tudatalatti befolyásoló üzenetére hivatkozott, menteni a menthetetlent; bár ha jobban belegondolok, a számok is rövidültek, a dalszerkezetek egyszerűsödtek, az olykor atonális szólók eltűntek, a hangzás a hagyományosabb metálhoz közelített, Nick Holmes pedig énekórákra iratkozott be. A Paradise Lost fennállása során ezekben az években játszotta azt a fajta zenét, amivel igazán megdobbantotta a fémszíveket, pontosabban: az általuk játszott zene ekkor vágott egybe az éppen divatos trendekkel. Az 1997-es One Second óta azonban a zenekar egy végeláthatatlan lejtőre állította magát. Először csak a zongora és a vonósok jelentek meg, később már az elektronikus ütemek is. A folyamat betetőzéseként a fiúk levágatták a hajukat, bezselézték, fekete ingeket öltöttek magukra (szemben a korábbi pólóval) és divatlapokba illő fotókkal bőszítették a metáltábort, ráadásul minden egyes lemez megjelenése előtt olyan nyilatkozatokkal feszítették tovább a húrt, hogy "most aztán annyi lesz a gitár, mint még soha", amihez képest a valóságban a gitár csupán a vonósokat és a zongorát kísérte. Bár a vonósok elfogadottsága ekkoriban éppen növekedett a metálvilágban, legalábbis ha Metallica klasszikusokat játszottak, de ennek már nem sok köze van a Paradise Losthoz. A zene a Depeche Mode klónjaként (mondjuk a Songs of Faith and Devotion korszakából) kellemes volt, kellően fülbemászó, mondhatni trendi, ám egyszerűen nem akadt közönsége. Az igazi metálosok állandó fújolásának maradandó dokumentuma például a Metal Hammer Fórum rovata; ugyanakkor marketing hiányában a Paradise Lost nem vehette fel a versenyt a legnépszerűbb pop/rocksztárokkal. Egyre inkább úgy tűnt tehát, hogy a Paradicsom végleg elveszett (példa erre a legutóbbi album címe: Believe in Nothing), azonban a Symbol of Life felfogható egy utolsó utáni próbálkozásnak a zenekar felélesztésére. A hallottak alapján állítható, hogy a Paradise Lost négy lemeznyit lépett vissza, sikerült visszakecmeregniük a lejtő tetejére, körülbelül a One Second környékére. Újra vannak gitárok, egy-két szám egészen hardcore-tempójúra sikeredett, emellett az énekdallamok minden eddiginél jobban kimunkáltabbak, és az elektronikus fűszerezés, billentyűk, vonósok szerepe is csökkent. Utóbbi önmagában nem lenne érdem, de a kevesebb mégis több. Így is maradt elég izgalmas dolog az albumon, ilyen az Erased női vokálja, vagy a Self-Obsessed egészen a (paradise losti) régmúltat idéző sodrása, ráadásul a japán kiadás bonus track-jeinek egyike egy ősrégi Bronski Beat-klasszikus, a Small Town Boy feldolgozása. A dalok lendületesek, az 53 percben nincs sem ballada, sem feltűnő üresjárat. A Symbol of Life (giccses címét leszámítva) egy magas színvonalú, minden elemében profi alkotás, autóvezetéshez ajánlható rock/metál lemez, kár, hogy nem tudok vezetni. Bár a kiadói méltatás ("a hónap albuma") egy kicsit túlzott, azonban sikerült az utóbbi öt év messze legjobb Paradise Lost számát (Perfect Mask) megírniuk.

Lee Morris (dob), Greg Mackintosh (gitár), Nick Holmes (ének), Aaron Aedy (gitár), Steve Edmondson (basszusgitár