Nagy visszatérés? |
Paradise Lost . Symbol of Life . GUN Records/BMG, 2002. |
ktib - 2003.01.15. |
|
A Paradise Lost a kilencvenes évek elején kiadott első lemeze óta egyre közérthetőbb, fogyaszthatóbb albumokat jelentet meg. A kezdetek borongós hangulatú és izgalmas hangszerelésű doom metálja elsősorban a vájtfülűek és depressziós tinédzserek elismerését vívta ki. A brit zenekar népszerűségének csúcspontja a kilencvenes évek közepére tehető, nagymértékben annak köszönhetően, hogy Paul Gascoigne (az angol futball-válogatott 10-ese) feleségének betört orra miatti perében a Paradise Lost egyik dalának tudatalatti befolyásoló üzenetére hivatkozott, menteni a menthetetlent; bár ha jobban belegondolok, a számok is rövidültek, a dalszerkezetek egyszerűsödtek, az olykor atonális szólók eltűntek, a hangzás a hagyományosabb metálhoz közelített, Nick Holmes pedig énekórákra iratkozott be. A Paradise Lost fennállása során ezekben az években játszotta azt a fajta zenét, amivel igazán megdobbantotta a fémszíveket, pontosabban: az általuk játszott zene ekkor vágott egybe az éppen divatos trendekkel. Az 1997-es One Second óta azonban a zenekar egy végeláthatatlan lejtőre állította magát. Először csak a zongora és a vonósok jelentek meg, később már az elektronikus ütemek is. A folyamat betetőzéseként a fiúk levágatták a hajukat, bezselézték, fekete ingeket öltöttek magukra (szemben a korábbi pólóval) és divatlapokba illő fotókkal bőszítették a metáltábort, ráadásul minden egyes lemez megjelenése előtt olyan nyilatkozatokkal feszítették tovább a húrt, hogy "most aztán annyi lesz a gitár, mint még soha", amihez képest a valóságban a gitár csupán a vonósokat és a zongorát kísérte. Bár a vonósok elfogadottsága ekkoriban éppen növekedett a metálvilágban, legalábbis ha Metallica klasszikusokat játszottak, de ennek már nem sok köze van a Paradise Losthoz. A zene a Depeche Mode klónjaként (mondjuk a Songs of Faith and Devotion korszakából) kellemes volt, kellően fülbemászó, mondhatni trendi, ám egyszerűen nem akadt közönsége. Az igazi metálosok állandó fújolásának maradandó dokumentuma például a Metal Hammer Fórum rovata; ugyanakkor marketing hiányában a Paradise Lost nem vehette fel a versenyt a legnépszerűbb pop/rocksztárokkal.
Egyre inkább úgy tűnt tehát, hogy a Paradicsom végleg elveszett (példa erre a legutóbbi album címe: Believe in Nothing), azonban a Symbol of Life felfogható egy utolsó utáni próbálkozásnak a zenekar felélesztésére. A hallottak alapján állítható, hogy a Paradise Lost négy lemeznyit lépett vissza, sikerült visszakecmeregniük a lejtő tetejére, körülbelül a One Second környékére. Újra vannak gitárok, egy-két szám egészen hardcore-tempójúra sikeredett, emellett az énekdallamok minden eddiginél jobban kimunkáltabbak, és az elektronikus fűszerezés, billentyűk, vonósok szerepe is csökkent. Utóbbi önmagában nem lenne érdem, de a kevesebb mégis több. Így is maradt elég izgalmas dolog az albumon, ilyen az Erased női vokálja, vagy a Self-Obsessed egészen a (paradise losti) régmúltat idéző sodrása, ráadásul a japán kiadás bonus track-jeinek egyike egy ősrégi Bronski Beat-klasszikus, a Small Town Boy feldolgozása. A dalok lendületesek, az 53 percben nincs sem ballada, sem feltűnő üresjárat. A Symbol of Life (giccses címét leszámítva) egy magas színvonalú, minden elemében profi alkotás, autóvezetéshez ajánlható rock/metál lemez, kár, hogy nem tudok vezetni. Bár a kiadói méltatás ("a hónap albuma") egy kicsit túlzott, azonban sikerült az utóbbi öt év messze legjobb Paradise Lost számát (Perfect Mask) megírniuk. 

|
Lee Morris (dob), Greg Mackintosh (gitár), Nick Holmes (ének), Aaron Aedy (gitár), Steve Edmondson (basszusgitár | |